Kisorosziban megtartott ünnepségen Molnár Csaba kifejtette, hogy Kádár-rendszerben tilos volt beszélni 1956 októberéről, csendesek voltak a konyhák, a vasárnapi ebédek, ezt a témát mindenki forró kásaként kerülgette. Mindenkiről mindent tudtunk és úgy viselkedtünk, mintha semmit sem tudnánk. Ez volt 1956 legnyomasztóbb öröksége és a Kádár-rendszer legaljasabb talapzata. A polgármester szerint 1956 emberekről, gyarlóságról, bátorságról, rólunk szól.

Molnár Csaba polgármester

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Megemlékezők!

Mikor erre a mai megemlékezésre készültem, elhatároztam, hogy egy másik szemszögből próbálom meg Önöknek bemutatni az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Emlékeznek, sokszor felidéztük már Nagy Imrét, Kádárt, a szovjet tankokat, a megtorlást, az ÁVO-s rémtetteket ugyanúgy, ahogy felidéztük Mansfeld Pétert, Tóth Ilonát, a Corvin közieket, a Széna térieket, a forradalmi fiatalságot.

Mint annyi mindennek a világon, 1956-nak is több aspektusa, olvasata és értelmezése lehet. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az elmúlt napokban több írás jelent meg Nagy Imre szerepével kapcsolatban, egyre árnyaltabb a kép az ő tisztességének tekintetében. S még mielőtt azt hinnék, hogy történészi okfejtésbe kezdek, megnyugtatok mindenkit: nem távolról, hanem éppenséggel nagyon is közelről, emberi nézőpontból tekintek a 62 évvel ezelőtti történésekre.

1956 ugyanis, a szó nagybetűs értelmében emberek írta történelem.

John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke 1960-ban így beszélt:„1956 október 23-a örökké élni fog a szabd emberek és a nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt, bármily kicsi is a siker esélye, és bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Bem szobornál a Nemzeti dalt szavaló Sinkovits Imre színművész is ember volt, mint ahogy a történelmileg névtelen tömeg is emberekből állt. Mentek, vonultak, hittek, véleményt nyilvánítottak.

Reggel még a szokott reménytelenséggel indultak munkába, aztán......aztán este már nem akaródzott hazamenniük. Történt valami. A szavaknak ereje lett. És ez az erő cselekvéssé változott.Nem kell itt nagy dologra gondolni. A cselekvés azokban az órákban nem állt másból, mint hogy eltért a mindennapostól.

„Nem megyek még haza, mert történik valami”.

Akkor, ott, a Magyar Rádió épülete előtt, vagy a Parlamentnél senki nem gondolt arra, hogy később évtizedekig elhallgatják cselekvésüket a történelemkönyvek, meghamisítják áldozatvállalásukat, erőszakkal elveszik tőlük forradalmukat, hogy aztán ugyanezen cselekvésük legyen egy új érában a minta, az origó, mindennek az alapja. Emberek voltak, akiket a többi ember összetartott.

Közülük aztán, a forradalom és szabadságharc bukása után, mártírok – akkori nevükön: sötétben bujkáló ellenforradalmárok -, hétköznapi hősök, vagy mások árulók, spiclik, párttitkárok, Kádár-huszárok lettek.

Mert az ember gyarló. Ezt ne felejtsük el.

Emlékszem pár évvel ezelőtt, mikor az egyik megemlékezésünk alkalmával szóba került kik voltak a faluban a megtorlásokért felelős ÁVO-s csapat tagjai, milyen felháborodást keltett. Azok tiltakoztak legjobban, akiknek a családja érintett volt. Mert az ember gyarló és bizony nem szereti, ha szembesítik a bűneivel.

Ettől még meggyőződésem, hogy az a tisztességes, ha kimondjuk ki volt az áldozat és ki volt a bűnös. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar ember – sajnos – hamar feladja. Ha elbukott, leverték, akkor hagyjuk. Harminchárom évig hagyták. Krisztusi kor, mondják. Ha elhisszük – és miért ne tennénk – Jézus Krisztus történetét, akkor pontosan az ő élethosszáig tilos volt beszélni 1956 októberéről. Csendesek voltak a konyhák, a vasárnapi ebédek, ezt a témát mindenki forró kásaként kerülgette. Holott tudott róla, személyes tapasztalata volt, hiszen minden magyar családot érintett. De akkor a hallgatás tűnt a biztonság barlangjának. Voltak olyanok, ahol a gyerekeket nem engedték október 23-án az utcára, a szülőkben még mindig élt 56 megtorlásának, karhatalmistáinak emléke.

Én is úgy jártam az általános iskola első osztályától egyetemista éveim végéig 17 éven át az iskolába, hogy soha ünnepély nem volt a forradalommal kapcsolatban. Bele volt itatva az emberekbe a bezárt titok. Én például csak nagyapám halála után tudtam meg, hogy 56 őszén őt is bebörtönözték.

És persze az utcán mindenki tudott mindenkiről mindent. Hogy ki viselte az ávós ruhát és ki dobott Molotov-koktélt a szovjet tankokra. Ki vágta ki a Rákosi-címert. Ki volt az, aki azonnal kiszolgálta a megtorló Kádár rezsimet és ezért oklevelet a Forradalmi Munkás-, Paraszt kormánytól

Mindenkiről mindent tudtunk és úgy viselkedtünk, mintha semmit sem tudnánk. Ez volt 1956 legnyomasztóbb öröksége és a Kádár-rendszer legaljasabb talapzata.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1989-ben aztán újra elkezdtünk beszélni, visszaemlékezni.

És – mert emberek vagyunk – közülünk lettek újfent a mártírok, hétköznapi hősök, árulók és spiclik. Jól összekeverve, hogy még véletlenül se lehessen tudni: ki is volt valójában hős és ki az áruló.

De mindez érthető: mert mindannyian emberek voltak.Ki ilyen, ki olyan, és ne felejtsük el, hogy az ember gyarló.

Ezért alakult a rendszerváltáskor megszámlálhatatlan 56-os szervezet. Összekavarva mindent. Voltak, akik direkt kavarták össze az emberek agyát, ha csak lehet, soha ne lássunk tisztán 1956 ügyében.

Ezek voltak a kommunisták. Életelemük a zavarkeltés, a tisztánlátás elhomályosítása mind a mai napig.

Ma már ezen túlléphetnénk. Mára már – elméletileg – kellően letisztult a világ. Forradalmárok és karhatalmisták egyaránt a földben nyugszanak. Spiclik és áldozataik talán megbékéltek egymással.

Le lehetne zárni, sőt én kimondom: le kellene zárni a múlt értelmezési vitáit, és egyszerűen, felemelt fejjel ünnepelni a merészséget, a bátorságot, elődeink erejét és nagyságát: mertek nemet mondani egy világhatalomnak, mertek szembefordulni egy pusztító ideológiával, merték föláldozni a jövőjüket és sokan merték föláldozni az életüket is. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Megemlékezők!

Ma, 2018 októberében 1956 számomra erről szól. Emberekről, gyarlóságról, bátorságról. Rólunk.

Köszönöm, hogy meghallgattak!