Kisorosziban, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóját minden évben megünneplik. Molnár Csaba, Kisoroszi polgármestere ünnepi beszédében kifejtette, hogy a múlt század legnagyobb hazugsága a szocializmus volt, bőséget, igazságot ígért, azt állította, hogy véglegesen megoldja az emberek összes problémáját. Ígéreteiből annyit tartott be, hogy száz millió ember problémáját sajnos véglegesen megoldotta…
Forrás:Néprajzi Múzeum
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kiemelkedő jelentőségű Magyarország, de nyugodtan mondhatjuk, a világ történetében is.
Mi vezetett a forradalomhoz? Röviden fogalmazhatunk úgy: a kommunista zsarnokság.
Véget ért a II.világháború, szovjet megszállással hatalomra kerültek a kommunisták. Kevesen voltak, de kezükben voltak a fegyveres testületek, az államvédelmi szervek és az akkori kommunikáció. Ők álltak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a háborút megszenvedő ország, benne sok-sok elhunyt katonával, hadifogolytáborral és az emigrációval. Ennek ellenére talpra állt az ország, és ekkor jött a belügyminiszteri tárcát birtokló kommunisták megszervezésével az elcsalt kék cédulás választás. Megszerezték a hatalmat, megfenyegették az egyházakat, üldöztek mindenkit, aki veszélyt jelentett az ő tejhatalmukra.
Alig kellett 10 év ahhoz, hogy az ország rádöbbenjen a mindenen túlmutató zsarnokságra. A magyar nép 1956. október 23-án ezzel a zsarnoksággal állt szemben, ez ellen a zsarnokság ellen lázadt fel egységesen.
A mostani korban divatos jelentékteleníteni az 56-os eseményeket. Mondják, a forradalom mindenkié. Hogy lehet mindenkié? Amikor az
egyik oldalon félmillió ártatlan ember elhurcolása, megbüntetések, kitelepítések , internáló táborok, kulák listák, koncepciós perek, Ávó-s terror áll, a másik oldalon pedig, azok, akik életüket áldozták a szabadságért.
Hogy lehetne egyenlőségjelet tenni a hős katona és az oroszokat behívók között.
1956-ban egy maréknyi magyar nem csak cselekedett a szabadságért, hanem életét is áldozta érte. A világ leghatalmasabb békéről és szabadságról oly szépen beszélő nemzetei pedig ölbe tett kézzel nézték erőfeszítéseinket, nem avatkoztak közbe, nem jöttek segítségünkre. Ma, október 23-án a szabadság ünnepére kell emlékeznünk. Azokra, akik néhány nap leforgása alatt hétköznapi emberekből, melósokból és fölművelőkből, gyári munkásokból és egyetemistákból hirtelen forradalmárok, mártírok és hősök lettek. Akik felismerték saját történelmi szerepüket, akik annak tudatában fogtak fegyvert, hogy nem a maguk, hanem a nemzet szabadságáért fognak meghalni. Ma már tudjuk, hogy ez a jóslat sokuknak be is teljesedett. Rövid volt ez a forradalom, hiszen a Rákóczi szabadságharc évekig tartott, az 1948-49-es szabadságharc másfél év után ért véget.
1956-ban két hét sem telt el és bekövetkezett november 4.-ének hajnala, amikor a miniszterelnök néhány mondatos rádióbeszéde a nemzeti tragédiát jelentette be.
„ Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”
Az orosz páncélosok kíméletlen erőszakkal lőtték a felkelőket, az utcákat halottak borították és már az idegen hatalom zsoldosai járőröztek. 56 azonban olyan mintha csak egyetlen segélykiáltás lenne, egy jajszó, egy sikoltás, amely azután el is hal a magyarokat körülvevő nagy-nagy csendben, hogy azután sokáig csak az orosz tankok lánctalpainak csikorgása, ágyúszó és robbanás zaja hallatszódjék,
mert szüleimtől tudom, hogy hangosan sírni, siratni az elvesztetteket nem lehetett. És következett a nagy csönd síri, néma szorongató, félelemkeltő csönd.
A kommunisták által vezérelt kommunikáció – megjegyzem ebben mindig erősek voltak – konszolidációt sugárzott, a felkelők által levert vörös csillagok rövidesen visszaröppentek a helyükre. A falvakban újraindult az erőszakos tsz-szervezés, a rádióban és az újságokban a hazugságáradat.
A felkelő hősöket köztörvényes bűnözőkként emlegették, és kíméletlenül leszámolta velük. Erre a sorsra jutott Nagy Imre, Magyarország mártír miniszterelnöke is, akiben nem a politikust tiszteljük, hanem mártíromsága előtt hajtunk fejet,
hiszen nem volt hajlandó lepaktálni az orosz tankokkal érkező Kádárral.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A múlt század legnagyobb hazugsága, mondjuk ki: a szocializmus volt. Bőséget, igazságot ígért, azt állította, véglegesen megoldja az emberek összes problémáját. Ígéreteiből annyit tartott be, hogy száz millió ember problémáját sajnos véglegesen megoldotta, hiszen kb. ennyi ember pusztult el a munkatáborokban, az éheztetések következtében, a börtönökben és a fegyverek által.
A szocializmus története ezért a saját nép ellen indított háborúk története.
Az emberiségre mérhetetlen szenvedést zúdító Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt ámokfutása a második világháborúval véget ért. Ahogy Hamvas Béla írta: „1945 tabula rasa volt, a múltat a tábláról letörölték, ám ahelyett, hogy elkezdtük volna építeni az Isten országát, megidéztük az Antikrisztust.”
S valóban, bejött hazánkba a másik szocializmus, a nemzeti unokatestvére, a nemzetközi, a bolsevik.
S a világ megtudhatta, hogy annyi közöttük a különbség, mint a Déli és az Északi Sark között, azaz semmi.
A második világháború előtt Magyarország, minden gondjával s bajával együtt, önbecsülésében, szellemi, tudományos és anyagi fejlettségében egy rendes, közepes, európai ország volt. Tíz év szocialista kormányzás után Magyarország kimaradt Európából. A sok százezer megalázott, kirabolt, fogságra vetett embert hazugságra, lelkes éljenzésre kényszerítették. A hazugság kiterjedt az egész világra. S ekkor valami történt Magyarországon. Kirobbant a forradalom, ami spontán volt és antikommunista.
Pongrácz Gergely a legendás 56-os parancsnok így fogalmazott: „ Nem vagyok politikus, én szabadságharcos vagyok. A politikusnak meg kell gondolnia minden szavát. A szabadságharcosnak viszont kötelessége kimondani mindent, amit érez.”
Egyetlen szempillantás alatt mindenki, a sok százezer párttag túlnyomó részét is beleértve hirtelen felfedezte, hogy becsület nélkül lehetetlen élni. A lelkek kitárultak, és egymásra találtak barátságban, bizalomban, szeretetben, ahogy Márai írta „..meghasadt az Égbolt, mert egy nép azt mondta: elég volt!”
Kedves Barátaim!
Évtizedeken át olyan országban éltünk, ahol szüleink a maguk életében nem remélhették a szabad világba való visszatérést, mégis becsülettel dolgoztak abban a reményben, ha egyszer megváltozik a csillagok állása, az ő gyermekeiknek nem kell újból mindent a semmiből kezdeniük. Köszönet érte!
A kommunizmus - mint már említettem - kb. 100 millió áldozatának számbavételére sehol a világon nem rendeztek nürnbergi pert – de mi, józan magyarok az áldozatokat ma is áldozatoknak, és a megtorlást ma is megtorlásnak nevezzük.
Mi, józan magyarok jól tudjuk:
Ez itt a hóhér, ez pedig az áldozat.
Ez itt a védtelen polgár, ez pedig a fölfegyverzett megtorló.
Ez itt a fogoly, ez pedig a foglár.
Ez itt Nagy Imre, ez pedig az őt eláruló pártfőtitkár: Kádár János
Egyik a jövőért, a másik a múltért harcolt. Egyik a szabad, független, európai Magyarországért küzdött, a másik a Szovjetunióért.
Mi józan magyarok tudjuk, nem lehet vállalni mindkettőjüket. Mert egyik a másiknak gyilkosa.
Hatvanegy éve egy felejthetetlen pillanatot próbálunk megragadni. Egy olyan felejthetetlen pillanatot, amilyet a fotóriporter örökít meg, amint a magasugró a léc fölé kerül. Ez a századmásodperc vésődik mindannyiunk fejébe. Mintha a magasugró így élne örökké a léc fölött, fittyet hányva a fizika törvényeinek, örökké a csúcson.
Forradalmak és szabadságharcok egyedülállóan ritka teljesítményei a nemzetnek. Folytonos forradalmak nincsenek. Nem lehetünk állandóan a léc fölött. Csak ritkán sikerül elegendő erőt összegyűjtenünk, hogy abba a magasságba emelkedjünk. De a lécet mégsem szabad kényelmesebbre állítani. A mérce marad.
Mérce azoknak az embereknek az élete, akik készek voltak mindent megtenni az igazságért, mert tudták, hogy a szabadságra csak azok méltók, akik nem adják fel az igazságot.
Mérce marad azok döntése, akik októberben a Párt és Haza közül az utóbbit választották, és az életükkel fizettek érte.
Ez a mérce mutatja meg, hogy azok, akik a sötét oldalon járnak, bár a testet gyakran bebörtönzik és megölik, valójában a lelket akarják rabul ejteni és elsorvasztani.
Országból hazát, lakóhelyből szülőföldet, lakosokból polgárokat, népből nemzetet kell építeni, mert csak így tarthatjuk meg, ami nekünk igazán fontos:
- az emberi méltóságot,
- ezer éves keresztény kultúránkat,
- a magyar termőföldet,
- családjaink jövőjét,
- fiatalok tehetségét,
- az időskor tisztességét,
- a határon túli magyarokat.
Ezeket az értékeket ma is komoly veszély fenyegeti. A liberalizmus támadja keresztény értékeinket, az általuk fellázított embertömeg, pedig támadja Európát, beleértve hazánkat is.
A mi dolgunk az, hogy mélyen a szívünkbe nézve elgondolkodjunk azon, hogy ég-e még bennünk a szabadság, az igazmondás szikrája. Fel tudjuk-e szítani ezt a tüzet, vagy már végleg elkényelmesedtünk, és valami elfoglalta szívünkben azt a helyet, ahol a hazánk és a nemzetünk iránti felelősségérzet lakott? Ez itt a kérdés!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem kerülhetjük meg a szembenézés kérdését.
Tudjuk, legalábbis a legtöbbjükről tudjuk, hogy kik voltak a gonosz ítéletek végrehajtói, kik voltak a verőlegények, kik voltak mindennapi életünk megnyomorítói. Nem felelősségre vonást kérünk, hanem részükről egy bocsánatkérést, bocsánat magyarok tévedtünk. Ez a mai napig nem történt meg. Azt is tudjuk, hogy kik voltak a hatvanas, hetvenes évek haszonélvezői, pártitkárok, tanácselnökök , KISZ vezetők. Itt sem szeretnénk mást, csak gondolkodjanak el azon, hogy milyen jóságos volt hozzájuk az Isten, hogy hagyta azt, hogy egy bűnben fogant világ hatalmi elitjének részesei lehettek, de ne feledjék: a sorsát senki sem kerülheti el.
Az ország azt hitte 1990-ben történik valami. Pozsgay Imrét idézem - akit azt hiszem senkinek nem kell bemutatni - „ nagy nyereség, hogy nem kellett vérben gázolni az 1990-es változásokhoz, nagy veszteség azonban - és ez már a 90 utáni új politikai elit gyávaságának következménye – hogy akkor semmilyen leszámolás sem volt. Meg kellett volna nevezni azt a néhány száz embert, akinek vér tapadt a kezéhez, nem akasztani, csak bíróság elé állítani és kimondani, hogy ezek bűnösök, mindnyájunk zsarnokai voltak. Ha ugyanis ma valaki kommunistázik, milliók gyomra rándul össze, mert azt gondolják, hogy róluk van szó. A zsarnokok, a főbűnösök pellengérre állításával a szorongás és az ebből fakadó megosztottság is megszűnhetett volna.” Mondta Pozsgay Imre, akivel kapcsolatban egy személyes élményemet is meg kell osztanom Önökkel, hiszen egyetemi éveim alatt rendszeres hallgatója voltam előadásainak, így az, amikor népfelkelésnek mondta ki ő először, az addig ellenforradalomnak nevezett szabadságharcot, vagy amit a lengyel válság kapcsán mondott egyetemi előadásaiban, örökre megmaradt bennem.
Fontos, hogy az ember megtalálja azt a viszonyítási pontot, amihez méri a cselekedeteit, különben nincs erkölcsi normája és mércéje sem ahhoz, amit cselekszik.
Én egy Isten központú keresztény világban és a cselekvő hazafiságban hiszek.
Molnár Csaba
